Azt éreztem, hogy oda kell mennem

Amikor nyáron megláttam a pályázati kiírást, azt éreztem, hogy oda kell mennem. Nagyon sokat tanultam a bhutániaktól a buddhuizmusról, akik szerint ez az érzés karmikus kapcsolatból ered. A hitük szerint valamelyik előző életem során kapcsolódtam az országukhoz, a kultúrájukhoz.

26 óra

Az odajutás komoly kihívás volt, több okból is. Először is nagyon hosszú az út, mivel nincsen közvetlen repülőjárat. Mi Budapestről először Helsinkibe, majd Delhibe, onnan pedig Nepálba repültünk. Az utolsó helyen szerencsére csak leszálltunk, de nem kellett gépet váltani, hanem tovább utaztunk Bhutánba. Mindez összesen 26 órát vett igénybe.

A körülményes megközelíthetőség mellett Bhután azért sem megszokott célpont, mert erősen limitálják a beutazók számát, ugyanis a fenntarthatóságot szem előtt tartva a legfőbb céljuk, hogy elkerüljék a tömegturizmust.

Egyetemi tapasztalatok

Az ott töltött idő alatt összesen 3 előadást tartottam. Először a kolléganőmmel, Dr. Ujj Apolkával közösen bemutattuk a MATE-t. Igyekeztünk a lehető legtöbb információt átadni az egyetemünkről, a képzésekről, a struktúráról és az együttműködési lehetőségekről.

Tartottam egy Management Skills tréninget a Business Management BA képzés 2. évfolyamának, ahol az információáramlás jelentőségét és sajátosságait gyakoroltuk a hallgatókkal. Ezt követően egy olyan csoport számára tartottam előadást, akik Hotel Managementet is tanulnak. Nekik az európai hotelvendégek jellemzőiről, motivációiról, viselkedésükről tartottam órát.

Érdekes élmények voltak ezek, mert kicsit olyan érzésem volt, mintha visszamentünk volna az időben. Amikor elkezdődött az óra, a fiatalok állva köszöntöttek minket és vezényszóra ültek le. Mindannyian a hagyományos bhutáni öltözetben voltak, a fiúk az ún. Go-ban, a lányok pedig a Kírában.

Megtudtuk, hogy ők egy kevésbé interaktív, egyirányú oktatási rendszerben szocializálódtak, de nagyon örültek, hogy megmutattuk az interaktivitásban rejlő lehetőségeket, és úgy tűnt, élvezték a hallgatók, hogy kifejthetik a véleményüket. Bár kissé félénken, halkan beszéltek.

Ékszerdoboz a Himalájában

Már megérkezni is izgalmas volt, mert a világon 12 olyan pilóta van, aki ki van képezve a bhutáni landolásra. Ugyanis a rövid leszállópálya 2 hegyvonulat közti folyosón fekszik, úgyhogy leszállás közben kanyart kell vennie a repülőnek, és be kell illeszteni a szárnyakat a hegyek közé.

Bhután kicsit olyan, mintha Liliputba érkezne az ember. Nemcsak a méreteik miatt, hiszen mindenki kisebb, mint az európaiak, hanem azért is, mert minden olyan, mint egy kis ékszerdoboz. Kivéve a lépcsők… a lépcsőfokok valamiért dupla akkorák, mint a számunkra megszokottak.

A hegyeik viszont egészen más dimenzióba csöppentik az embert, hiszen a Himalája oldalában húzódik az ország. A középső, völgyes részeken, a tengerszint felett kb. 2300 méteren fekszenek a nagyobb városok és minden irányból gigantikus magasságú hegyeket látunk. Minden zöld, az egész ország kb. 70%-a erdő.

Timphu a főváros, ahol az egyetem is van, egy körülbelül Gyöngyös méretű település, így könnyen kiismertük magunkat pár nap alatt benne. Mindössze 750.000 fő él az egész országban, buddhista vallásúak, és ez mind az építményekben, mind a viselkedésükben megjelenik. Nagyon kedves, nyugodt, vidám emberek. A külföldieket tiszteletben tartják, szívesen mutatják meg nekik a kultúrájukat. Az épületeknek egyféle dizájnt kell követniük, különben nem adnak építési engedélyt. Ezért minden épület gyakorlatilag egyforma.

Ami az ételeket illeti, elképesztően csípősen esznek, mindent! Az étkezésekhez jaktejet szolgálnak fel, ez segített enyhíteni a szánk zsibbadását.

Ugyan viszonylag elzártan élő nép és 1970-es évek előtt semmilyen formában nem volt jelen a civilizáció az országukban, mégis lépést tudnak tartan a fejlődéssel, pontosabban nagyon tudatosan igyekeznek csak a jó és hasznos dolgokat adaptálni. Például a legkisebb parkolóban is QR kódos fizetés volt, szinte mindenhol ingyenes a wifi.

Nagyon érdekes a királykultusz is, őméltóságát szinte istenítik. Mindenhol ott van a képe a királyi családnak, a hivatalos személyek még a ruhájukon jelvényen is hordják.

„Mászókázás” oxigénhiányos állapotban

Szerveztek számunkra több kirándulást is a helyiek. Az ország legnépszerűbb attrakciójához szó szerint fel kellett másznunk. Ez a Tiger Nest nevű sziklára épült kolostor, ami 3300 méteren van. Kísérővel mehettünk fel, egy 3 órás nehéz útvonalon, ami leginkább a légköri különbségek miatt volt nagyon megterhelő a szervezetnek, de megérte.

Kultúrsokk

A közlekedés elsőre nagyon kaotikus volt, mert nem használnak biztonsági övet, nincs gyerekülés, nincs sebességkorlátozás, nincsenek jelzőlámpák és a tehén bármikor bárhol előbukkanhat, akár az út közepén is. Amikor megkérdeztem, hogyan közlekednek, a válasz az volt, hogy “betartjuk a szabályokat”. Amikor a sofőrünk kielőzött és a szemközti sávban jöttek szembe, nagyon megijedtem. De a szembe jövő lelassított, udvariasan elengedett bennünket, majd amikor mellénk ért, összemosolyogtak. Szóval, ők közvetlenek, lazák, mosolygósak és nyitottak.

Érdemes alkalmanként élni az ilyen lehetőségekkel

Nagyon hasznosnak tartom ezeket a lehetőségeket, mert az egyetemünket lehetőségünk van ilyen módon megismertetni a későbbi együttműködések reményében, mi, oktatók pedig megtapasztalhatjuk, hogy milyen egy ennyire eltérő kultúrájú közegben oktatni, ahol nekünk kell alkalmazkodnunk az ottani körülményekhez és a rendszerhez.

szöveg: Dinya Anikó, Nagy Réka

fotók: Dinya Anikó